elvágtad a reményt,
ám a vágy itt maradt.
kíméletlen vagy, ki akarsz ábrándítani magadból,
de én nem tudlak nem szeretni.

persze beletörődtem a realitásba,
viszont a barátom is vagy.
az is maradhatnál.
mindegy, hogy hol vagy.

azért mégsem teljesen mindegy.
meghívnálak egy sörre vagy kettőre.
és csendben lennénk közben
egy légszennyezett pesti éjszakában.

jó barátok lehetnénk.
nem kell több.
még egy séta a hév megállóig,
aztán mehetnél is haza.

ennyi elég is most már.
szép ez így, hidd el.
most magamba merülök,
nem akarok többet már

ki vagy te? honnan jöttél, miért jöttél?
ki küldött az életembe?
miféle lény vagy te?
hogy kerültél ide? hozzám, az én közelembe.
miképp vetted el az eszem?

mert elvetted. nem hagytál nekem semmi józanságot.
magyarázat nélküli téboly, elmebaj. ezt hoztad nekem.

milyen anyagból gyúrtak téged, hogy így kívánlak?
kitöltöd az elmém minden zugát.
zártosztyálra küldtél határozatlan időre, félreérthetetlen beutalóval.

elkábítottál. nem ismertem még ehhez hasonló drogot. a vegyész, aki megalkotott téged, személyre szabta nekem a komponenseket, alapos szakember volt, ismert engem jól, és a végeredmény egy olyan anyag lett, ami minden képzeletét felülmúlta. ilyet még ő sem látott.  

itt zakatolsz a fejemben, egy faággal kerepelsz a kerítésen, mindenféle szeretetből kiüresedve bámulsz a semmibe, papuccsal a kezedben hadonászol arcom előtt, remélve, hogy elnevetem magam, és mint valami fogyatékos zengeted dalodat öntudatlanul. vállamra borulsz váratlanul, simogatom nyakad, megszorítom kezed és számtlan sört megiszunk.

minden pillanatomban felbukkansz. az őrületen is túl lévő mezőkre löksz, ahol fogyatékossá válok. leszedáltak.

nincsen magyarázat semmire. ezekre a sorokra se. most képzeletben leteperlek, a földet verem kezeimmel, amíg nem véreznek, elélvezek, melléd a földre, füled és nyakad csókolom, harapdálom, aztán látom, csak egy légbábú vagy. talán sosem léteztél.

nem lehetsz valódi. ilyen ember nem létezhet. 

de akkor ki vagy te?
 

képek, zajok, szagok, ízek zúdulnak rám, és valami megszúr hirtelen.
vágyakozom halálosan, szeretek, az őrület határán billegek.
gyűlölök, dühöngök, üvöltök, nevetek, sírok, zokogok, bambulok.

magamban beszélek az utcán, úszok, munkanélküli vagyok, kötelességmentes vagyok, szaunázok, kiverem, szétverem, szétütöm, mosolygok szótlanul, járkálok, ülök csendben, egyedül vagyok.
aztán találkozom ezzel-azzal. jó velük lenni. hiányoznak. találkozom másokkal, nem jó velük lenni, de szeretem őket, látni sem akarom őket.
az az igazság.

érzek..nem tudom leírni hogyan és milyen erővel, de irdatlan, kíméletlen állapot ez. fájdalmas és gyönyörű egyben. más nem is nagyon érdekel igazán, mert ilyenkor élek csak. már megtanultam, hogy ez sem igaz. káprázat csupán. jól megtanultam a leckét a könyvekből, de már bosszant ez az okosság is csak, hogy ismerem valódi természetét, persze csak elméletben. még nem az enyém ez a tudás.

jól van, tagadom. tagadok mindent, ami megjelenik, felmerül. egy cseppnyi megkönnyebbülés, de ez sajnos nem elég. nem szabad kikerülni semmit. jöjjön csak bármi, szívesen látlak te alattomos jelenség. gyere csak, beléd merülök, ha kell még miliiószor, tegyél tönkre minden egyes alkalommal, megölni úgysem tudsz, csak gyötörsz, te vagy kínmesterem, a földön kúszva zokogok, ordítok, csapkodok, de nem adom meg magam. korai az örömöd te pokolfajzat. mert minden egyes alkalommal közelebb ásom be magam gyökeredhez. le fog hullani a lepel, és nevetni fogok a végén. és enyém lesz, sajátom lesz az igazság, hogy semmi sem valódi, minden csak látszat. a jól betanult szöveg a valóságom lesz.

mindent meg kell élni. szeretni kell őrülten, gyűlölni kell bármi áron. hónapokon át, évekig, de talán évtizedekig, és talán csak életekkel később, de eljön a végső felismerés. nem kell a rosszat, az elviselhetetlent megtagadni vagy csodásnak hazudni vagy frusztráltságból álnyugalmat teremteni. csak így lehet felismerni ezeknek a hologramoknak valódi természetét.

a végén, ott vár rám az utolsó állomáson a szabadság. de addig, minden egyes szó róla üres duma, most én be is fejeem ezt.    

hogy létezik egy emberi lény, egy nő, aki.. korábban elképzelni sem tudtam volna, hogy egyszer valaki ilyen hatással lesz rám. beférkőzött a gondolataim közé nyolc hónappal ez előtt. azóta ott van folyamatosan. nem hagy békén. folyton rá gondolok, csak néhány kisebb szünet van, amikor nem róla vetít képeket az elmém, meg az alvás, ami még mentes tud lenni tőle. ez nem csak egyszerűen szerelem, ez valami hatalmasabb, amit ép ésszel fel nem foghatok. nem tudom, valaha el fog-e múlni, nem tudom azt sem, egyszer vajon végleg megbolondulok-e tőle. mi lesz ennek a vége? azt hiszem nem érdekel, hogy belebolondulok-e. mert ez vágy. irtózatosan erős vágy. fizikai, szexuális, lelki, emberi, érzelmi. minden porcikájára vágyom. és csak nem múlik el. mert ez szeretet. olyan fajta, amilyenhez nem volt eddig szerencsém. adni és adni. mindenből a legjobbat, legszebbet, legcsodálatosabbat. neki. mindig. segíteni őt, amiben csak tudom. ott lenni neki mindig. akkor is ha fáj, akkor is, ha örül. vele együtt. és a nevetése.. az halálos. abba belehalok. vele együtt nevetni. nem is kell más. szóval szeretem. nem tudom ez egészen pontosan mit jelent, de szeretem. brutlisan. hasztalanok már a jelzők. francba. és megőrjít. mert minden klappol. vagyis majdnem minden. látom magam előtt a testét, ahogy ott végzi a jógagyakorlatokat a szőnyegen. ott van az a test. a ruha feszül rajta. leggings.. odamennék mögé.. és megfognám közben. aztán..nem részletezem.. de egyszerre vad és mocskos, lágy, gyengéd. de minden mozdulat szeretetből. szóval az a test. az az arc, azok a vonalak, vonások. és a ruhái. minden egyes választása, minden egyes variáció hibátlan. lenyűgöző. még izgatóbbá teszi, ha több ruha van rajta. sőt. talán pont kabátban, mikor a sapkája alól kikandikál rám, akkor kívánom leginkább, hogy egymás mellett feküdjünk és..magamba szívom az illatát vagy a szagát. mindegy is. a sminkje hiánya, a körömfestéke hiánya, az ékszerei hiánya..a fiús táskája, nadrágja, pólója. fiúnak nézhetnéd...és mégis számomra.. így a legvonzóbb, legkívánatosabb, legszerethetőbb nő a földön. sosem akartam gyereket, de vele még azt is vállalnám azt hiszem.. döbbenet. minden klappol. vagyis majdnem minden..barátok vagyunk. nagyon jó barátok. ölelkezünk. egyszer még simogathattam is, foghattam kezét. ám ő nem akar engem. többnek. nincs több, mit tehetnék. marad a sírás. zokogás, a konstans fájdalom, amit néhány boldog pillanat illúziója szakít csak meg. persze ez is csak illúzió, tudom ám, de...szétverek valamit, széttörök..és minden csupa vér lesz és üvegszilánk. az egész felfoghatatlan. kibasztak velem valahol.. valaki nagyon kibaszott velem.

tudom, hogy ilyen lény, aki így hat rám.. nincs még egy. nem lesz még egy. lehetetlen, hogy létezik. kizárt. ezek után jöhetnek még nők, jöhetnek még csajok, jöhetnek még lányok, jöhetnek akár asszonyok is. akik tetszhetnek, talán még beléjük is szerethetek. de ilyen őrület nem lesz több. biztosan tudom. és nekem ez az őrület kell, más nem érdekel. hogy megőrjítsen, hogy üvöltsek tőle. hogy érdekeljen ezek után bárki más?

az űr pedig itt marad bennem. a be nem teljesült vágyam űrje. ezt soha nem fogja pótolni senki.