Rejtőzöl előlem,
persze nem nehéz,
mert tested nincsen.
Mindig vagy.
Tudom.
De csak öt-hat telente
ütsz lyukat a szívembe.
A semmiből jössz mindig.
Megégetsz, felkavarsz, nyugodni nem hagysz.
Elmosol mindent, ami ésszerű.
Felfoghatatlan, nem evilági lények testébe költözöl,
talán csak én tudom, hogy bennük vagy.

Képeket mutatsz nekem.
Metrón csókólózó fiúról és lányról,
kik körül az emberek szoborrá merevednek.
Vágás.
A lány csukott szemmel ül az ágyon,
szájában a fiú ujja.
Vágás.
Sötét udvar. Társaság. Asztalok és padok.
Ülnek.
A lány a pad alatt lábait a fiú combjára teszi.
Vágás.
Napfényes, füves park, sok fával, délután.
A lány és a fiú a fűben ülnek, csendesen söröznek.
Vágás.
Melegvizes medence. Hangos tömeg visszahangzik.
A fiú azonban csak a lányt figyeli, hallgatja.
A lány ajkai körül arca röviden megremeg.
Egy pillanatra finoman dadog.

Elég volt.

A filmed elszomorít, mégis öröm van bennem.
Édes melankólia.

Beléd akarok fagyni. Testem, vágyaim, emlékeim hátrahagyni.
Végleg lezárulni.