Csörgött a telefon és engem kerestek.
Tiszta, kedves hangú volt a lány,
valamikor 1995-ben talán

Élt és virult ez a hang, és engem akart,
rám volt kíváncsi,
talán az iskolából ismert engem - gondoltam magamban - 
de hogy ki lehet vajon ő, azt sehogy se tudtam.

"Eljössz velem? Sétálunk, beszélgetünk?" - kérdezte derűsen. 

Férfiasan lefagytam... Vonzott és vágytam rá, hogy láthassam,
de egy bénító belső automatizmus lenyomott...

Neem, hebegtem-habogtam, nekem most nem jó. Teljesen átlátszóan.

"Pedig én nagyon kedves lány vagyok ám", mondta ő cserfesen.

S én csak egyre feszültebb lettem.

"Az a helyzet, hogy nekem barátnőm van."  Hazudtam
Pedig nem volt, addig egy se nem. 

Fájt, már abban a pillanatban ez a hazugság, 
ahogy kimondtam. 

Elfogadta. Majd kissé csalódottan elköszönt. 

Soha többé nem beszéltünk, nem tudtam meg ki voltál. 
A mai napig gondolok rád, rendszeresen eszembe jutsz.