sokáig hitegettél, áltattál,
reménynek nevezlek.
kínoztál, gyötörtél engem,
pedig átlátszóbb, valótlanabb nem is lehetnél.
most halott vagy.

de nincs még vége az adásnak.
ki kéne még teljesen ábrándulni.
intellektuális folyamat.
lassan csordogál.

szembesülök valamivel,
realizálom a nyilvánvalót,
tudatosul, hogy nem kellek neki,
nem is vagyunk egymáshoz valók.

nyugtatom magam,
minden a legnagyobb rendben.
a nap is süt hetek óta,
eső nem esett.

én hidegre vágyom,
jó lenne átfagyni.
mert hiába ez a megvilásgosodás,
katarktikus felismerések.

hiába nem vágyom már a csókjára,
se ölelésére, semmijére se isten igazán.
(persze lehet most is becsapom magam..)
még mindig a szívem szelete,
belém olvadt.
nem számít kivel mit csinál, kit szeret.

nem a remény hal meg utoljára.
vagy mégis, és már mindig így lesz?
ez, ami most van.
részem lettél, hordozni foglak húsomban,
csontjaimban, szerveimben, sejtjeimben, mindenemben.
lüktetünk.
akkor mégis eggyek lettünk,
bár nem éppen úgy ahogy először vágytalak.
mennyei közösülés ez,
permanens koitusz.