A szenvedés nem a fájdalom, nem az, hogy szomorú.
Nem is a nyomorúság, kínlódás.
Szenvedni egyszerűen, hogy jelen kell lenni, itt kell lenni.
Végig kell menni a korokon, végig kell élni az életet, életeket.
Dolgozni, pihenni, tanulni, élvezni. Et cetera.
Folyton érzékelni, észlelni, kémlelni, s végül mindehhez hozzászokni, ragaszkodni foggal-körömmel, mert csak ez valóságos, azaz csak ez tűnik valóságosnak.
Pedig minket csúnyán becsaptak.
S mégis halmozni akarjuk az életeket, újra és újra születni ide.
Hát senkinek sem elég, nem unjuk még?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.